Hogy Milarépa már mindent tudott,
s házát utolszor is felépítette,
és úgy cserélt, kedvére, alakot,
miként tavasszal téli szőrt a medve;
s szavára dombot növesztett a táj,
s fölfelé hullt a kő, ha ő akarta –
egy este eljött érte a halál
és leült mellé pipálni a padra.
– Eljöttem érted – mondta. – Készülődj! –
Majd jó soká hallgattak mind a ketten.
Messzire néztek, és szemük előtt
eltünt a föld a hízó szürkületben.
– Várj, holnapig még hadd gondolkodom –
szólt Milarépa –, s tudom, hogy megértesz! –
A halál elment. S másnap jókoron
indult a láma öreg mesteréhez.
– Ó, Mester – szólt – a halál hívogat,
de érzem, volna rajta is hatalmam;
ma este még újból meglátogat,
ó, engedd, hogy házamtól elzavarjam! –
A Mester válaszolt: – Megteheted,
ha sajnálod itthagyni por-hazádat;
ha rákiáltasz, szót fogad neked,
de vésd eszedbe: ez tilos varázslat! –
– Ha megteszed, többé nem hajt a fű
szavadra rózsát, és a kő sem enged
intéseidnek, és az együgyű
bodzák többé datolyát nem teremnek;
– enned kell akkor, ha megéhezel,
s vágyadon nem lesz elmédnek hatalma…
Én ennyit mondok, – te meg úgy teszel,
ahogy a szíved óhaja sugallja. –
Így szólt a Mester, aztán lefeküdt.
És Milarépa illőn megköszönte.
S hazamentében játszott: színezüst
virágport hintett a meddő rögökre;
szólt a folyónak, folyjon vissza – és
megtette; minden engedett szavának,
a fán halak csipogta, s a nehéz
elefántok az égen szálldogáltak.
S ő hazaérve, elgondolkodott,
elévődött a felborult világgal.
Utána mindent helyére rakott
s még aznap este elment a halállal.
(D.G.)
