Minden, ami van

2008.03.06. 15:04 | mory | Szólj hozzá!



Minden, ami van, versre méltó
és ami nincs, az is.
Az esti szélben fodrozódó kék tó,
a lányok ajka is,
a köd, a kés, az alma is,
a dombok halma is;
s mi meg sem álmodottként száll az éjben,
mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen,
ha belehalna is!
A föld beszéde zúg az árban,
ez szól a dalban is.
Szívünk egy kis szívet visel magában,
mely hű, ha ő hamis,
vigyáz a fényre alva is,
zenél hallgatva is,
csak őt sebzi meg a szerelmes ének;
minden, ami van, fáj a szív szívének
és ami nincs, az is.

 


Őszi akvarell

2008.03.06. 14:56 | mory | Szólj hozzá!




Kék már az ősz, akár a szilva hamva,

maradj velem ne hagyj ne hagyj magamra
maholnap itt a hó a dér a harmat
szeress nagyon kivánlak és akarlak
még csillag nincs az este fénytelen
tenélküled minden reménytelen

Amott ezüst vitorla szárnya lebben
az ónnal-szőtt higany-szín szürkületben
borzong a víz villózva száll a fodra
ha itt volnál ráhajlanék karodra
hol vagy ó merre vagy míly tájakon
átfogja torkomat a fájdalom

A felhők vére rőt s a vízbe csorran
kék sellő úszik itt a gyöngy habokban
egy templom tornya felkiált az égre
emlékezz mindig rám szemem szinére
az égen dél felé egy fecske száll
a boldogság a nyár oly messze már.


Oravecz Imre tudott valamit...

2008.03.06. 14:30 | mory | Szólj hozzá!


 "És akkor azt mondtad, vége, bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt  illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele, méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is  méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna  érdemes, de én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül,  sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek - egyébként akkor cseréltünk először és utoljára szerepet -, hogy ezt meg ezt teszem,  fel akartam tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltartóztatni, mert a vég már nem közeledett, már megérkezett és ott  volt, mint M. szobrai, akinél megszálltunk, és akinek művészete ily módon örökre díszletévé vált a végnek, és csak akkor adtam  fel e reménytelen vállalkozást, mikor már ott is éreztem magam körül és magamban a véget, és akartam beváltani a fenyegetőzést,  megtenni az ezt meg ezt, de nem azért, hogy olyasmiért büntesselek, amit nem követtél el, hanem azért, hogy próbára tegyem a  véget, mintegy a végére járjak a végnek, és ráébresszelek, mit veszítesz a véggel, csak annyira lekötötte figyelmemet az igyekezet,  hogy nem vettem észre, amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség, de amikor észre vettem, hogy az, és nem részegedsz meg  tőle, hanem józan maradsz, és együttérzőn próbálod, ha nem is megszüntetni - mert megszüntetni nem szüntethetted meg -,  legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts, noha tudtam, ez a segítség már nem nekem  szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy  te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen."

 



 

EPISTOLA ENNEN MAGAMHOZ

2008.03.05. 08:58 | mory | Szólj hozzá!

Námesztó mellett, Onkel-em gróf Turso Ferencz Árva-Vár-megyei
Fő ispán úr erdei vadász házikójában, 28. augusti 1814
.


Meg annyi társaság, meg annyi tánczolás,
Könnyü hintó, ló futtatás, Ball, haute volée,
Spanyol ügetés, pro sé sár, audienz, mosoly,
- La bella! – bouquet, bonbon, liqueur és téte á téte,
Gyalázat, sírás, Schleier, Maskerade után
Magúra rengetegében.
Fél esztendeje
Senkit se látok, bátyám tót cselédjei
Járnak-bé fűteni, mert itt ollykor nyáron is
Jég függ az ablak rátson. Melly más! Rab vagyok?
Elöbb a világíttó pokol, meg-szédülés,
El-ájulás – hol hagytam el fejem? – sokan
Ohajták szívem, mindenem, de én soha
Se hajoltam éles szertemrűl a föl felé,
Égen függtem, mint vértse. A kis figyelmesek
Liaisont, kantsal frigyet szereztek, én soha.
Meg-őrizém szabad magányom. Itt valék
E Magúra sziklán már, mikor nem itt valék.
Embert nem látok itt. Végetlen fenyvesek,
Hideg patakok közűl egy-két szén-égető
Szikráji éjtszakánkint szálldosnak felém,
A fellegekbe hegyek feszítik vállaik,
S mint dajka-mesében, farkasok süvöltenek.
Itt senki sints, de még is a rengeteg felett
Mint Indus avagy Égyiptusi állat istenek,
Figurák repűlnek, krokogyélus, majom, sakál,
Tserebűly, kígyó, tsimaz, mind-két nem-béli és
Más más rangú Creatúrák hordgyák díszeik,
Pour le Mérite, Sternkreuz, Toison d’or, kinek
Mi jutott, mind büszkék, kényesek s erényesek –
Emlékimbűl párálló Emanetio,
Ezt nézdelém; s megszűne eggy nap hirtelen
Tsípő-nyilalás, tsuklás meg émölgés között,
És nem vólt ápolóm, le-nyugtatóm. Pedig
Lehetnék én Marchesa, Prinzessin, hiszem
Térgyen tsúszkálnak elöttem, Tsászárné akár;
De akkor folyvást émölögnem kellenék,
Míg drága Schleppem ők hordoznák, a gazok,
És tisztes, fínyás, gőgös lennék, mint azok.
S nem kéne duzzadó hasammal búni el
Kárpátok erdejébe. Hálám a kegyes
Tapintatért, Hochwohlgeborene Dame, hogy
Oly résztvevőn meg-kérdi: Ki tette? – Nem tudom.
Mondám, Madame: tsak is s vidám figyelmesek
Mívelnek ilyet pap nélkül vagy pappal, én
Ezt nem teszem, Mylady. Hallgasson reám:
Él Bétsben férfiu száz-ezer; s át-útazó
Még száz-ezer; s hol szerte passagierozék,
Még többszer száz-ezer: ennyi rengeteg közűl
Ki mitmacholta vélem e fattyú magzatot,
Honnét tudnám? Szeretek minden-kit eggy gyanánt.
Részvétje, carissima donna, meg-ható,
Hiszem kegyeddel szégyen nem történhetik,
Kegyednek nagy férj-úra vagyon, s azon kívűl
Sok jó szeretője, Lakai, Stallknecht, Husar,
Kemény Gardist; de minden tisztelt gyermeke
Férj-úra nevéve a tsaládba soroltatik,
Hát erköltsös, mia cara Donnissima,
S minő grandezza, hogy eggy czafattal szóba áll,
De fusson, mert hol bökni szokják, ott rugom.
Akár ha bárány felhőt szültem vólna, olly
Könnyű vala. Szerényen, halkkal érkezett,
Nem szívelt látogató, tsak eggy piczin helyet
Még is reméllt. Látám gömböcz fejét, pihés
Fekete haját, de többet rúla nem tudok,
Tejem fakatt, hiába: tűlem el-vivék.
Nem is tudtam, Ferencz bátyám is itt vala,
Künnt vága gyoltsot és forrala patak vizet
A hatalmas Fő-ispán, a bitófák ura,
Míg rajtam bába segélt. Később Bátyám Uram
Be-nyitván, ajtóban meg-álla: - Kis Bözse,
Jobban vagy? – Szép gyengéden foglalatoskodék
Körűlem, és susogó hangon parantsola:
- Segítek rajtad, hogy ne légyen rosz híred,
Se a Familiának. Károdon okúlj,
Ezen-túl óvd magad.
Eggy vén czigán, Kulesz,
Vivé a zsákot. Benne matska nyivátskolás.
Kíséré eggy bolond vihogó asszony tseléd.
Tiltás daczára ágyambúl ki-szállva én
Biczegtem utánnok, a gyász menetben harmadik.
Erdőben forog az út, mindég más oldalon
Ki-látni, jőnek a hegyek mindék más felűl.
Folyton fojtóbb a fenyves sűrű, már alig
Fért el Kulesz, s a zsák a fáknak ütköze –
Nem adom, nem engedem! Ha szégyen, hát legyen
Szégyen! Az enyém! – A zsákon szivárgott a vér.
A zsák már hallgatott.
Tsepet se több vala
Temetése, mint eggy matskáé. Kis névtelen
Fiú vagy jány, már meg nem ismerem soha.
Gyász orgonája búgó szél, bútsúztató
Chorusa madár népség, harangja bérczeken
Rezegő zuhatag, kereszttye a Nap s a Hold
Súgár metszése a völgy torkok felett
Hajnalban s alkonyatkor, a mennybe fel szökő
Sírköve a zápor-vert Magúra, s kertiben
Viola s gyopár özön. De mind ez nem vigasz.
A sem, hogy fattyú béllyegét nem szenvedé.
S hogy néki jobb: minden meg-hóltra mondható
És szent igaz; még is mind élni nyargalunk.
Félek, hogy újra tánczolok. De éjtszaka
Gyakran riadok nyivátskolásra, s rá-jövök,
Magam nyiszogtam. Mert azt álmodám: futok
A hegyre, mind magasabbra, erdőn, vége nints,
Nyomomban ismeretlenek, s én nem tudom,
Zsandárok-e, vagy követnek síró asszonyok.

(W.S.)

 

süti beállítások módosítása