Weöres Sándor: Rongyszőnyeg, 104

2008.04.27. 13:21 | mory | Szólj hozzá!

 

    Azt álmodtam, hogy gyerekek vagyunk még:
    összevesztünk, én megütöttem arcod,
    most te sértetten menekülsz előlem
    foxikutyáddal.

 

    Hosszú kórók közt tipegő babuska,
    átölel sűrű puha őszi zsongás,
    pókfonál csillog libegő hajadban,
    s futsz pityeregve.

 

    Én kínálnálak fanyar-édes őszi
    szép bogyókkal, míg te csak egyre sírsz-rísz,
    ülsz a kuckón és a szemembe nézel
    zord gyűlölettel.

 

    Hogy fölébredtem, ragyogott a reggel
    s fájt, hogy többé már sohasem veszekszünk.
    Őz-patán fut zöld tavaszom, s te is már
    nagy baba lettél.

"...még szinte karcol..."

2008.04.12. 11:28 | mory | Szólj hozzá!


"egyszer biztosan. most menj el, és vissza ne, majd aztán gyere úgy, mintha nem is találkoztunk volna. mintha soha. Vagy mintha nem mi. menj, mert az arcom nyers beton vagy kő. valami félbehagyott. Még szinte karcol. – vissza se nézz. menj, mondom. szakadjon át a fal, ahol az egyiknek mindig jobban, és ilyenkor mégis annak kellene át a falon, akinek nem. a másik meg cipeli majd a hátán a fordított testet. néha leteszi, nézi csak, hallgatja, ahogy mozdulatlan. – de egyszer biztosan, ha a kezem majd megint. és ha akkor nem lesz idegen, mint egy tárgy. akkor kellene talán újra. de most ne nézz Vissza, menj, mert ott te sem az leszel, aki Ha nem találkoztunk volna”

/Varga Mátyás: Soha, vagy... Frenák Pálnak/

Ciróka-játék

2008.03.19. 08:46 | mory | Szólj hozzá!


Szél játszik a patakkal, én meg a te hajaddal,
Piros alkony lobban szőke hajadba, hajadba,
Mintha felhő ragyogna. 

Korhely néz az üvegbe, én meg a te szemedbe,
Hogyha kérek és ígérek, nehogy szánj, nehogy szánj,
Maradj te csak piciny lány. 

Egér bújik alomba, te meg az én karomba,
Vad manó hull, szarva szétáll, kukucskál, kukucskál
Rá ne nézzél, aludjál. 

Zápor hull a peremre, könnyed meg a kezemre,
Jól tudod, hogy elborít majd a vad láng, a vad láng
Még ha nem is akarnánk.

(W.S.)

A paprikajancsi szerenádja

2008.03.19. 08:43 | mory | Szólj hozzá!

Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben.
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt kebelemben reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.

Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég,
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc:
meghal érted a Jancsi bohóc.

Tálad a rózsa, tükröd a hold,
ajkadon alkonyok égnek.
Víg kedvem sürü búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.

(W.S.)

Weöres Sándor: Rózsa, rózsa, rengeteg

2008.03.19. 08:39 | mory | Szólj hozzá!

Rózsa, rózsa, rengeteg,
lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.

Lángoló menny, alkonyat,
csupa vér az ajakad,
csupa vér az ajakad,
ha csókollak, védd magad.

Minden árad, fut remeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
csak az Isten érti meg.

Messze libben a hajad,
nevetésed ittmarad,
nevetésed ittmarad,
mint kendőd a szék alatt.

Rózsa, rózsa, rengeteg,
lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.

Baranyi Ferenc: A nyolcadik ajtó

2008.03.19. 08:33 | mory | Szólj hozzá!

 

Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.


Csak belülről nyitja ajtód,
mely saját magadra tárul,
nem torzíthat már a fény, mely
rólam visszaverve rádhull -
nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
ami vagy - s nemcsak lehetnél.
Senki sem lát, csak a nyirkos
várfalak közé rekedt éj.
Mássá tett a nő-jelenlét:
úgy lehettél hős, kegyetlen,
dús, gyengéd, s országgal ékes,
hogy a tükröd én lehettem,
gyöngeséged s múltad titkát
féltve is büszkén szemérmes
úgy lehettél, jó uram, hogy
volt egy asszony, aki kérdez.
S ha hét ajtód meg se látom?
Ha semmit se kérdezek meg
s azt sugallja hallgatásom,
hogy kicsit sem érdekellek?
Akkor sértve inkább lennél?
Akkor inkább lenne részem
bús magamra-hagyatottság
várad örök éjjelében?
Lettem volna - mint sok asszony -
üres szívű, puszta szájú?
Milyen kellett volna lennem?
Mondd meg nékem, Kékszakállú!


Enyém most már minden éjjel -
és mindig is éjjel lesz már.
S vak az éj. Senkise lát, csak
a rajtam kívül rekedt vár.
Fedd magad fel önmagadnak,
mérd, amit raksz és amit dúlsz.


Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.

Megérkezés északra

2008.03.06. 20:35 | mory | Szólj hozzá!

 


Arra számítottam, talán még a vonatablakból megpillantom a tengert. De kelet felé csak a nyírfákkal tűzdelt buckás rét hullámzott, végében a látóhatárt a kora reggeli napfényben úszó párásság kissé elfehérítette. A vonat egyenesen északnak tartott, az egyre közeledő barna füstlepel alatt lehetett az öbölparti város. A sínek nemsokára elmerültek a magas fedelű fehér házak és üszkös, vörös téglaépületek között. Először jártam északon.

A peron közepe táján barna lány várakozott. Úgy láttam, a csomagom és a fejem között inog a tekintete, de amint a közelébe értem, elnézett fölöttem. Egy vállszíjas oldaltáskával és egy jókora mappával utaztam. Át kellett szállnom a peremvárosok felé induló gyorsvasútra, de gondoltam, jobb, ha előbb megteázom. Az a lány a peronról is teázni akart, mögöttem állt a sorban, s amikor megkapta a nagy, forró üvegbögréjét, odatelepedett az asztalomhoz. Jó barna volt, tetőtől talpig kék farmerban; karóráját vékony szíjakra fűzve a nyakában viselte. Ott csúszkált, himbálózott sima bőrén, a legelső üres gomblyuk fölött. Zubbonya alatt nem viselt blúzt. Még itt északon is tartott a nyár.

Egyszer csak letette a kanalát, átnyúlt bögréje fölött, és mutatóujjával megérintette a kezem fejét. Arca közben teljesen mosolytalan maradt. Azt mondta, engem keres. Ewa Wedzinska volt, apja küldte ki elém a pályaudvarra.

Így aztán együtt ültünk a gyorsvasútra, amivel kijutunk Oliwába. A csuklómnál fogva vezetett át a peronokon, keze mint egy meleg bilincs. Csak akkor engedett el, amikor leültünk. Illata szokatlan volt, mint egy hántolt fatörzsnek.

- Nálunk fogsz lakni – mondta.

- Egy pár napot – mondtam.

- Nálunk maradsz – mondta. És mutatóujjával megérintette a kezem fejét. Aztán meg befedte a tenyerével.

A mappát beadtam az oliwai textilgyárba. Mintákat hoztam egy pályázatra. Talán föl is vesznek. Ezért utaztam ide. És hogy viszontlássam Tadeusz Wedzinskit.

A gyár kapujában Ewa Wedzinska, mintha ténylegesen féltene, csuklón ragadott. Azt mondta, most megnézzük a tengert. Gyorsvasúton utaztunk vagy két-három állomást. Magas töltésen rohant a vonat, ki lehetett látni az erdővel borított hegyoldalra, s jobb kézre az erdős partszegélyre, a színeiben sűrűsödő égre, ami alatt párájában fakón gomolygott a tenger. Kamienny Potok volt az a kis állomás, ahol leszálltunk; a perontól lépcsők vezettek lefelé, az országútra. Azon túl a házakat már elnyelte az erdő.

- Kapjunk be valamit – mondta Ewa Wedzinska. – Szereted például a halat?

- Azt nem.

- Akkor ehetsz például egy forró kutyát.

Állva ettünk egy kicsi, üvegfalú bódé előtt. Ewa Wedzinska sült hallal töltött zsemlét, én egy forró kutyát. Letört egy darabot a ropogósra sült halból, és a számhoz érintette. Megvárta, amíg lassan résre nyílik, aztán finoman betolta.

- Mi elég sok halat eszünk – mondta.

Vettünk egy hét zlotys karamellasört is, egymás után kortyolgattunk. A tenger közelségétől váratlan fuvallatok kavargatták Ewa Wedzinska haját, szálai ott úsztak el az arcom s az üveg szája előtt. A sör mellett is érződött a nyírfavíz illata.

- Most várj még egy kicsit – mondta, amikor az üveg kiürült. Zubbonya zsebéből fényképet szedett elő. Márta és én. Tadeusz Wedzinski készítette rólunk még nyolc évvel ezelőtt. Mártára mutatott.

- Ő hol van?

- Nem tudom – mondtam.

- Nincs?

- Elváltunk.

- Akkor levágom.

- Vágd le – mondtam.

Széles ösvény indult az erdő felé, de amint a fák alá ért, az áfonyacserjék alatt hamar szétszakadozott. Egy csendes kis patak mentén haladtunk, ami még nyírek és juharok korán sárguló leveit sodorta. Akadt pár sötétlő fenyő is, gyökereik ormótlan tönkjét sebes kanyarban kerülte meg a víz, és csobogása felerősödött. Az erdőnek is olyan volt a szaga, mint Ewa Wedzinskának. Az avaré és a hántolt nyírfatörzseké s talán az egész partvidéké.

A tenger hangja jó ideig nem hallatszott, bár most már nagyon közel lehetett. S tényleg, az erdő egyszer csak, anélkül hogy ritkult volna, hirtelen véget ért. Az utolsó fák törzse mellett kezdődött a fehér homok. A patak itt egészen elcsendesedett, s homokba vájt egyenes medréből némán belesimult a tengerbe. Torkolatánál fölfordított csónak hevert, szurkozott bordáin finom erekben tapadt meg a szélhordta homok.

Az erdő és a tenger közötti fövenyes sáv fehéren kanyargott a napfényben. Messzire el lehetett látni, mivel teljesen néptelen volt. Kihalt volt az öböl egészen Orlowóig, az erdővel borított kerek földnyelvig. Csak a kicsapó hullámoktól öntözött partszegényen loholt egy cingár termetű fekete kutya.

A homok még egészen hideg volt, a tengernek sem érződött a szaga, csak egészen közel, ahol a rázúduló tajték már benedvesítette a moszatos partot. A tengervíz jeges volt, mégis jó darabon belegázoltunk.

- Mutatok valamit – mondta Ewa Wedzinska.

Ekkor már az áfonyacserjék közelében szárítkoztunk. Egy üveggel fedett kicsi tégelyt vett elő, az üveg alatt, nem lehet tudni, miből, mókusszerű állatka és egy kicsi mogyoró. Ha az ember ügyesen forgatta, a mókus bekapta a mogyorót.

- Ez a mókus-mogyoró játék – mondta Ewa Wedzinska. – Ugye, nem valami okos?

- Nem is tudom – mondtam.

- A barátomtól kaptam. Ő csinálta.

Ezután, azt hiszem, egy kicsit elszenderedtem. Mindenesetre arra rezzentem, hogy Ewa Wedzinska eltakarja a napot. Lassan ereszkedett fölém, amíg a nyakából lecsüngő órája az államhoz ért.

- Kedves vendég – mondta.

Néztem az állam körül csüngő órát. Mindjárt tizenegy volt.

- Én most elmegyek – mondta.

Erre fölültem. Ewa Wedzinska felöltözve guggolt mellettem, s a fényképet lobogtatta.

- Akkor levághatom?

- Vágd le.

- De most elmegyek. Hiszed?

- Elmész – mondtam.

- De aztán találkozunk. Ha el is megyek.

- Persze – mondtam.

- Még most az egyszer – mondta.

Hamar eltelt a délelőtt, bár nem történt semmi a partszegélyen, amit be lehetett látni egész Orlowóig. A fölfordított csónak hasán most egy apáca üldögélt. Szandálja a homokban hevert, meztelen lábujjait tornáztatta a napon. Később lecsúszott ülőhelyéről, és tett néhány lépést, úgy, hogy a kiömlő tengervíz többször is ellepte lábfejét. Előtte a hullámokon ott imbolygott egy háromdecis barna Gdanskie sörösüveg. Azt bámulta.

Délutánra a szél felerősödött. A cingár testű fekete kutya valamivel közelebb pásztázta a partot. Most is pontosan azon a vonalon haladt, ami a tengert elválasztja a szárazföldtől. Az apáca a csónak hasán ült, ruhája vizesen tapadt az öléhez, combig fedetlenül szárítgatta magát a napon. Hosszú, lebarnult lába és az evezővilla közelében hevert a leütött nyakú sörösüveg.

Némi kerülővel tértem vissza a magasvasúthoz. De nem volt hova sietnem. A peronon még elrágcsáltam egy adag rósejbnit, s nézegettem a hétpercenként érkező kék-sárga szerelvényeket.

Fél hatra érkeztem Wejherowóba. Tadeusz Wedzinski az állomáson várt. Két filmkonténert tartott a kezében, s amikor megpillantott, letette őket a kerítés párkányára. Nem ölelt magához, csak a vállam alatt szorított meg egy szerűen. Az utca felőli oldalon két kerékpár várt ránk. Kerékpáron tesszük meg az utat a tanyáig.

A mozi előtt még megálltunk. A félemeleti kerek ablakból gyapjas fiatalember dugta ki a fejét. Tadeusz Wedzinski váltott vele pár szót, aztán bevitte a konténereket a délutános mozigépésznek.

Mire kiértünk a városból, a nap éppen telibe talált. De most jólesett, mert minden kanyarral hűvösebb levegőbe merültünk. Némán gurultunk egymás mögött, Tadeusz Wedzinski csak akkor szólalt meg, amikor leértünk egy keskenyebb, hengerelt útra. Itt bevárt, hogy egymás mellett haladhassunk.

- Úgy látszik – mondta –, Ewa nem ismert rád.

- De igen – mondtam.

- S aztán elment?

- Elment – mondtam.

Megint előrehajtott, mert a hengerelt útról letértünk egy hullámzó gyalogösvényre.

- Kerülünk egyet – mondta –, és még napvilágnál megnézzük a tavakat. – Az ösvény itt fenyővel vegyes nyírfacsoportok mellett kanyargott, két oldalán a zsombékos fű között fekete víz csillogott.

Napnyugta után értünk a tavakhoz. Az ég egészen sárga volt, s a rezzenetlen víztükör is sárgán világított a sötétülő lombok között. Egészen kicsi tavak voltak, mint egy–egy szoba vagy kisebb telek. Leszálltunk a kerékpárról, én engedelmesen álltam Tadeusz Wedzinski mellett sokáig, amíg azt nem mondta:

- Most aztán siessünk.

Az ösvény most ruganyosan hullámzott a kerekek alatt. Tadeusz Wedzinski halkan figyelmeztetett, tartsam erősen a kormányt, mert könnyen megbicsaklik a keskeny csapáson. Sötétedett, s távolabb a rét egyik mélyedését derékmagasságban áttetsző fehér köd borította. Lepedője szegélye egyre sűrűsödve indult a fák között, úgy tolult felénk, hogy nemsokára ülésig belemerültünk. Egészen lefogta a kerekek alatti ágak roppanását, s az ülés rugójának nyekkenéseit.

- Mintha hajóznánk – mondtam. Tadeusz Wedzinski hátrapillantott, látta a közöttünk összecsapódó ködöt, s arra kért, most inkább hallgassak, igazodjam csak a háta közepe után, mert egy arasznyival sem szabad letérnünk az ösvényről. Amikor teljesen ránk sötétedett, hirtelen hosszú árnyékunk nőtt, s rávetült a ködre, mint a fenyőké, amelyek mögül lassan emelkedett ki a hold.

Egy kerítésnél végre megálltunk. Tadeusz Wedzinskire két tehene várt, orruk is benne volt a ködben, szarvuk fekete hegye nedvesen csillogott a holdfényben. Tadeusz Wedzinski hosszan füttyentett, de hiába.

- Nincs itthon – mondta. – Pedig gyakran tesz ilyesmiket: eltűnik, csak hogy valahova hamarabb megérkezzék.

A ködből kiemelkedő szigeten állt a ház. A fekete gerendák s a közéjük rakott vörös tégla mellett szürkélltek a csukott ajtók, csukott ablaktáblák. Tadeusz Wedzinski sietve begyújtott a konyhai olajkályhába, én közben a kerékpár fogantyújának a mindtáját dörzsölgettem elszíntelenedett tenyeremből. Most megint megragadott a vállam alatt, mint a wejherowói állomáson.

- Megérkeztünk – mondta.

Az emeletre barna falépcső vezetett. Fönn melegebb volt, s a szobákból, amelyeket Tadeusz sorra megnyitott előttem, finom tésztaillat illant elő. A kiszáradt nyírfából, a nyírfa bútortól.

- S ha elfogadják a pályamunkát? – kérdezte.

- Azt még nem tudom – mondtam.

- Akkor itt maradsz – mondta. – Jösztök majd Ewával moziba.

Elővette fehér gabonapálinkáját. A konyha falán lakkozott sárga és vörös platánlevelek lógtak. Közöttük Janusz Wedzinskinek, a halott rumiai postásnak a bekeretezett fényképe.

Az első teánál tartottunk, amikor megérkezett Agnesz Wedzinska, Tadeusz Wedzinski kisebb lánya, a vőlegényével. Ők is kerékpáron tették meg az utat, farmernadrágjuk térdig lucskos volt a nedves bokrok csapásaitól.

Kemény tojás, sovány tehénsajt és paradicsom, ez volt a vacsora. Teánkat bőven locsoltuk a könnyű gabonapálinkával. Tadeusz Wedzinski kisebbik lánya egészen színtelen volt, színtelen kóchaja szálanként lebbent el a lyukacsos arcától, fogai rövidre kopottak. Olyan volt, mint egy parti kődarab, amiből a sós víz kiöblített minden színt, kioldott minden puhaságot. Hangja mégis suttogó és egészen gyermeki, s az a kiskutyás tolakodása is, amivel apja érintését kereste.

- Ewa itt járt délután – suttogta. – Kerékpárral volt, és magával vitte a kutyákat. Grassnál van, a Grass-tanyán. Búcsúzik Grasstól.

- Ki az a Grass? – kérdeztem.

- Övé a Grass-tanya – mondta.

A vőlegény elég sokat krákogott, alaposan telefüstöltük a szobát.

- Julian egy kicsit tüdőbajos – súgta Tadeusz Wedzinski. – De rövidesen teljesen meg fog gyógyulni. – Julian nem szerette a konyha izzadt levegőjét, hamarosan kiállt a nyitott ajtóba. Később kendőt terített a hátára, kilépett, és jó darabig nem láttuk, csak az ajtó elé kivetülő fényben gomolygó szürke ködöt.

- Hány éves vagy? – kérdezte Agnesz Wedzinska.

- Én már majdnem negyven.

- Grass is majdnem negyven.

- Ki az a Grass? – kérdeztem.

- Ez most már mindegy – mondta.

Amikor Julian visszatért, befőttesüvegben kicsi, foltos szalamandrát hozott. Az istálló küszöbén találta, azt mondta, hetek óta vadászik rá viharlámpással ilyen nedvesebb estéken. Az üveget az asztal közepére helyezte, hogy mindnyájan láthassuk a kicsi, szuroktestű állatot.

- És mondd, papa – kérdezte Agnesz Wedzinska –, van neki kicsi pucukája? - Apja keze majdnem elfedte kócos fejét.

- Van neki éppen elég baja – mondta Tadeusz Wedzinski. Julian mohát tépett, és beleszórta az üvegbe. De aztán hamar ráunt az egészre. Felcsatolta a fejhallgatóját, és leheveredett a hencserre a magnó mellé.

Kaptam Tadeusz Wedzinskitől egy papucsot és egy fekete mackót. Azt mondta, jobb, ha most mindnyájan lefekszünk. Aludjuk ki magunkat, mert holnap nagyot kerékpározunk, lehet, elmegyünk egészen Puckig vagy Rewáig, a Pucki–öbölre. Mind az öten.

Az emeleten aludtam, az egyik tésztaillatú szobában. Szürkületkor a vékonyra mosott régi függönyön át is látszott, a köd teljesen eloszlott, most fekete, rongyos szélű felhők közeledtek sebesen a tenger felől. A szoba egészen kihűlt, s a künti fuvallattól néha meglebbent a függöny. Magamra vettem Tadeusz Wedzinski fekete mackóját, s mezítlábasan álltam az ablak előtt, a puha rongyszőnyegen. Az ég hamar változott, a sötét fellegek eltünedeztek délen, nyomukban jégtáblaszerű, lapos pamacsok közeledtek. Mire valamennyire kivilágosodott, teljesen beborították az eget, s nagy pelyhekben hullani kezdett belőlük a hó.

És még eléggé távol, bizonyára a Grass-tanya felől két magas növésű, göndör, gyapjas kutya tűnt fel lassú ügetésben, mögöttük kerékpáron Tadeusz Wedzinski nagyobbik lánya. Melle fölött megcsillant szíjakra fűzött karórája.

Az olajkályhában dohogott a tűz, tejszag töltötte be a konyhát. Ewa Wedzinska a hencseren ült felhúzott lábakkal, piros flanellpizsamában.

- Kedves vendég – mondta.

Leültem a hencser szélére, néztem Ewa Wedzinska meztelen lábfejét, nyakába fűzött óráját, nyírfavízzel öblített sötét haját.

- Egy kicsit fázik a lábam – mondta.

Valamennyire közelebb húzódtam, hogy Tadeusz Wedzinski fekete mackója érintésével egy kicsit melegítse. Aztán rátettem egy párnát, a párnára meg a kezemet.

Ewa Wedzinska elővette a mókus-mogyoró játékot.

- Megtarthatom? – kérdezte.

- Tartsd meg – mondtam.

Tadeusz Wedzinski az udvaron levegőt nyomott a kerékpárok tömlőibe, hogy az úton ne érje meglepetés. A ritkuló felhők résein át sárga fénnyel tűzött a nap, s a fatörzseken, a kéreg közt megrekedt kevés hó nedves foltokban tünedezett. Úgy látszik, megérkezett az ősz.

Reggeli után kerékpárra ültünk. Elöl ment a két göndör gyapjas kutya és Agnesz Wedzinski Juliannal. Mögöttük Tadeusz Wedzinski, aztán mi ketten: Ewa Wedzinska meg én.

Út közben aztán kérdezgetett, hogy teszik-e ez, meg tetszik-e az. Meg tudnám-e szokni itt északon?

Azt mondtam:

- Azt majd meglátom. Ha már itt vagyok, mindenesetre megpróbálom.


(Bodor Ádám novellája)

 

 


Küld egy mosolyt

2008.03.06. 15:58 | mory | Szólj hozzá!


I.

Múltkor a metrón egy idegen arcban a szemedbe néztem.
Vannak ilyen napok amikor minden úgy emlékeztet.
Valaki valakire leszállsz elébekerülsz mégsem.
De ez egy másik év ami múlt folyton nem létezhet.

Egy régi osztálytársam is szembejött ugyanúgy még gyerekként.
Különben sose hittem el hogy mi is egyszer.
Istenem mennyire mennyire szerettem volna melléd.
Ott állsz a metrón és puff egyszercsak megöregszel.

Szoktam gondolni rá mit szólna egymáshoz ez a két test.
Hogy milyen lehet az illatod biztos ma már más.
Hogy vajon tudna-e szólni egymáshoz ez a két test.
Ahol a kisfiam született van egy vékonyka vágás.

Valahogy szélesedik a csípõm is nem tudom mire vélni.
Ezt az egészet nem boldogít igazán nem is fáraszt.
Különös volt abba a másik arcba belenézni.
Idegen szemeiddel láttad ugye idegen számat.


II.

Néha megijedek ha megszólalok meghallom az anyámat.
Múltkor a moziban a tükörbõl szinte rám szólt.
Ahogy a szappant fogta hirtelen az az érzésem támadt.
Mire volt jó az a sok szaros év hogy kár volt.

Sõt a férfi akivel élek vele is bizonyos hangsúlyokban.
Meg a kutyánk fõleg a nézésében de tényleg.
Az anyámmal az elõbb különben nem túloztam.
De látod nem is tudom ezekrõl mért beszélek.

Utolsó karácsonyom volt gyerekként kaptam egy macskát.
Egy közért mellett laktunk hó volt forgalmas úton.
Meglátott futott elém akkor szaladt át.
Hányadszor kéne annyi mindent megtanulnom.

Mielõtt akár egy kavics gesztenye egy falevél is.
Azt válaszolnád éppen ezért és lehet ebben.
Valami hogy én aki láttam és tudom én is.
Hülyeség mondom a teremtés strébere lettem.


III.

Tavaly õsz elején amikor beköltöztünk ebbe a házba.
Minden csupa hígító festék meg csupa por volt.
Vártuk megváltozik a szag a lélegzetünktõl hátha.
Aztán egyre hûvösödött nem is emlékszem hogy volt.

Egyszercsak nem lehetett már reggelenként a teraszra.
Kiültél vitted a kávét és fázni kezdtél kabát.
Nélkül nélkül az üres helyeket hogy belakja.
Valahogy elrendezi az ember feltalálja magát.

Olyan furcsa ez a mai fény mint egy távoli évszak.
Mintha valaki más lennék vagy inkább valahol máshol.
Be is mentem egy kardigánért hiába még csak.
Nem is színekbõl inkább a levegõ állagából.

Tudni nem a nyár rajzolódik ez az õsz arca.
Szájforma rozsdafolt hallgat nézd a levélen.
Bámul a kisfiam régrõl csecsemõszemû macska.
Szélcsend vékony füstjele nézem nézem.

(T.K.)

Milarépa halála

2008.03.06. 15:56 | mory | Szólj hozzá!

Hogy Milarépa már mindent tudott,
s házát utolszor is felépítette,
és úgy cserélt, kedvére, alakot,
miként tavasszal téli szőrt a medve;

s szavára dombot növesztett a táj,
s fölfelé hullt a kő, ha ő akarta –
egy este eljött érte a halál
és leült mellé pipálni a padra.

– Eljöttem érted – mondta. – Készülődj! –
Majd jó soká hallgattak mind a ketten.
Messzire néztek, és szemük előtt
eltünt a föld a hízó szürkületben.

– Várj, holnapig még hadd gondolkodom –
szólt Milarépa –, s tudom, hogy megértesz! –
A halál elment. S másnap jókoron
indult a láma öreg mesteréhez.

– Ó, Mester – szólt – a halál hívogat,
de érzem, volna rajta is hatalmam;
ma este még újból meglátogat,
ó, engedd, hogy házamtól elzavarjam! –

A Mester válaszolt: – Megteheted,
ha sajnálod itthagyni por-hazádat;
ha rákiáltasz, szót fogad neked,
de vésd eszedbe: ez tilos varázslat! –

– Ha megteszed, többé nem hajt a fű
szavadra rózsát, és a kő sem enged
intéseidnek, és az együgyű
bodzák többé datolyát nem teremnek;

– enned kell akkor, ha megéhezel,
s vágyadon nem lesz elmédnek hatalma…
Én ennyit mondok, – te meg úgy teszel,
ahogy a szíved óhaja sugallja. –

Így szólt a Mester, aztán lefeküdt.
És Milarépa illőn megköszönte.
S hazamentében játszott: színezüst
virágport hintett a meddő rögökre;

szólt a folyónak, folyjon vissza – és
megtette; minden engedett szavának,
a fán halak csipogta, s a nehéz
elefántok az égen szálldogáltak.

S ő hazaérve, elgondolkodott,
elévődött a felborult világgal.
Utána mindent helyére rakott
s még aznap este elment a halállal.

(D.G.)


Valse triste

2008.03.06. 15:49 | mory | Szólj hozzá!



Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bújnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csípik az esték. Mindegy, hogy rég vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste. Hűvös és öreg az este.

(Weöres Sándor)


 

Odakinn búcsúzik a nyár

2008.03.06. 15:47 | mory | Szólj hozzá!



Amikor azt mondtad, hogy vége,
Azt hittem, tréfáltál csupán.
Még együtt mentünk ki a rétre,
És miénk volt a délután.

Amikor elhagytak az álmok,
Még mindig reménykedtem én,
De most az ablakomnál állok,
S köröttem elfogyott a fény.

Odakint búcsúzik a nyár,
Rőt levél remeg a fán.
Sietve búcsúzik a nyár,
Por szitál lépte nyomán.

Szeptember söpör már a tereken,
Sírnak az őszi kertek.
Közöttük szalad még a szerelem,
Kifakult álmot kerget.

Én őrzöm, egyedül csak én,
Emlékét még a régi nyárnak,
Nézem a vihartépte fákat,
Szemembe könnyet csal a szél.

És közben búcsúzik a nyár,
Rőt levél remeg a fán.
Magamtól kérdezem csak már:
Mi jöhet ezután?

Félig sem szerelem

2008.03.06. 15:45 | mory | Szólj hozzá!


Félig sem szerelem,
amit játszottál te velem
De ha elhittem, akkor elhittem,
mire jó, ha szégyellem?

Nem volt nagy szerepem,
de hogy volt, azt nem feledem,
mert a boldogság , jobb,
ha megtudják, nem ilyen!

Gyűlöljem tán a nap fényét, mert mást is ér sugár?
öljem meg tán az emlékét, mert mást kísér ma már?

Félig sem szerelem,
téged nem bántlak sohasem,
hiszen bármint volt,
kicsit jó is volt nekem...

 Ez a félig sem szerelem...

Jöjj vissza, Vándor...

2008.03.06. 15:44 | mory | Szólj hozzá!



Elment a Vándor,elvitte zsákjában a nyár minden ízét, erdők lombját és a rét tarka színét, mindent eltakar az Ősz. Mi várunk hűvös kábulatban...
Elment a Vándor, útján a fecskék, darvak mind elkísérték, elment messze, hol a fű zöld, s az ég kék, hol nem tudják, mi a hó..., a nyár forró és mozdulatlan.
Elmentek messze, mert ott a szívekbe nem költözik a tél, a Vándor, s a darvak, most mind arra várnak, hogy elmúlik a dér, s újra visszatérnek a lángok, a fények, szívünkbe új remények mind visszatérnek.
Régen elfelejtett emlékek élnek, ha a Tavasz közelít.
Jöjj vissza, Vándor! Hozd vissza szívünkbe a nyár minden ízét, erdők lombját és a rét tarka színét, hozd el szívünkbe a nyár melegét!
Jöjj vissza, Vándor...

Vigyázz rám...

2008.03.06. 15:42 | mory | Szólj hozzá!


Elaludni készül a nyár,
Ködök lusta fellege száll,
Hűvösebb az éjszaka már.
Vigyázz rám!

Ugye, holnap útra kelünk,
Zsebre vágjuk majd a kezünk,
Kicsit túl vidámak leszünk?
Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,
Kérdezem, de mégse felel,
S hogy mi legyen, majd dönteni kell,
Vigyázz rám!

Szemed most is annyira szép,
Szerelemmel nézel-e még?
Nevetésed éppen elég,
Vigyázz rám!

Összekötve ott van a zsák,
Benne mind a nyári ruhák,
Nem emlékszik senki se ránk,
Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,
Kérdezem, de mégse felel.
Aztán majd, ha dönteni kell,
Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,
Kérdezem, de mégse felel.
Aztán majd, ha dönteni kell,
Vigyázz rám!
Vigyázz rám!

 

Nagy utazás

2008.03.06. 15:38 | mory | Szólj hozzá!



Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hova lett a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz , amivel beléptél, s megszerettelek?
Nagy utazás, azt mondtad hogy ez az élet,
s nem halunk meg, Az ember soha el nem téved,
égi láz, a bizonyos égi láz,
Tőled kaptam, majd meg haltam, majd el égtem én.
Mivé legyek most nélküled,
Hová megyek így nélküled?
Te meg csak ülsz fáradtnak tűnsz,
Tovatűnt szép ígéretek,
nélkülük én hová legyek?

Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerint!
Nagy lesz az út, de mi ugye mégse várunk
A vonatunk nekilódul, újra száguld,
régi láz, hajtja az régi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.
Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk,
S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka,
Vonatunk kattogó zaja,
Mint régi jó barátokat,
majd úgy fogad, majd úgy fogad.
Egy utazás az életünk, azt mondtad
hát, megint megyünk, Nagy utazás az életünk.

Nagy utazás.


A szerelemnek múlnia kell

2008.03.06. 15:35 | mory | Szólj hozzá!



Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell
Hogy lásd, egy napod mennyit ér
Néha látnod kell
Az élet hogyan fogy el

A lángot akkor őrzöd még
Ha félsz, hogy ellobban, elég
S elveszted fényét, melegét

Jó, mikor hisszük még
Lehet olyan a világ
Amilyet szeretnénk
Hidd el, a hajnal attól szép
hogy minden éjben ott lapul
Az örök sötétség

Egy érzés mindent eltakar
S elhisszük, mindörökké tart
S a törvény nálunk dől le majd

De jaj, a szerelemnek múlnia kell
S ha múlik, akkor fájnia kell
Hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él
A szerelemnek múlnia kell
Akkor is, ha égig emel
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér

Várj, a kezed ne húzd el
Annyi csodát igéz, amikor hozzám érsz
Ha sírsz, a szemed ne takard el
Miért titkolnád
Hogy egy kicsit nehéz

Egy érzés mindent eltakar
S elhisszük, mindörökké tart
S a törvény nálunk dől le majd

De jaj, a szerelemnek múlnia kell
Ha múlik, akkor fájnia kell
Hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él
A szerelemnek múlnia kell
Akkor is, ha égig emel
És végig mást hiszel, mert mást ígér

A szerelemnek múlnia kell
Ha múlik, akkor fájnia kell
Hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él.

Szép könyörgés

2008.03.06. 15:28 | mory | Szólj hozzá!


Nincs már hová lennem, kegyelmes Istenem,
Mert körülvett engem szörnyű veszedelem,
Segedelmem, légy mellettem, ne hagyj megszégyenednem! 

Vagy ha azt akarod, hogy tűrjem ostorod,
Csak rút szégyentől óvd fejemet, ha bántod,
Halálomot inkább elhozd, hogynem rútítsd orcámot! 

Áldj meg vitézséggel, a jó hírrel, névvel,
Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,
Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel! 

Ne gyalázzon engem kevély ellenségem,
Te légy, Uram, velem jótevő Istenem,
Nagy szégyenem ne viseljem tovább, s ne hagyj elesnem! 

Kiért dicsérhessen lelkem mindenképpen,
Hogy mindenek ellen megtartottál épen:
Áldott Isten, hála legyen neked örökké, Ámen.

(B.B.)


Inventio poetica: Grues alloquitur

2008.03.06. 15:25 | mory | Szólj hozzá!



Mindennap jó reggel ezen repültök el
szóldogálván, darvaim!
Reátok néztemben hullnak keservemben
szemeimből könyveim,
Hogy szép szerelmesem jut eszembe nékem,
megújulnak kínjaim.

Látom, utatokot igazítottátok
arra az ország felé,
Azholott az lakik, víg szívemet aki
őmagánál rekeszté.
Valaha énrólam, ki híven szolgáltam,
vallyon emlékezik-é?

Bujdosom, mint árva, idegen országba
veszettül, mint szarándok,
Ruhámban sötét színt, szívemben szörnyű kínt
viselek én, úgy gyászlok,
Szárnyam nincs, mint néked, kin mehetnék véled
ahhoz, akit óhajtok.


Szárnyad vagyon, repülsz, szinte ott szállsz le, ülsz
földében, hol akarod,
Te szomjúságodot szép forrásból csorgott
tiszta vizével oltod,
Örömem környékét, az ő lakóhelyét:
Paradicsomot látod.

De ne siess, kérlek, tőled hadd izenjek
néki rövid beszéddel,
Vagy ha az nem lehet, csak írjam nevemet
mellyedre fel véremmel,
Kin megesmérhesse, hogy csak őérette
tűrök mindent jó kedvvel.


Ádjon az jó Isten néki egészséget,
víg és hosszú életet,
Mint mezők virággal, tündökljék sok jókkal,
áldja mindennel őtet;
Nyomán is tavasszal teremjen rózsaszál,
s keserüljön éngemet!

Sok háborúimban, bujdosó voltomban,
midőn darvakat látnék
Szép renden repülni s azfelé halanni,
hol szép Julia laknék,
El-felfohászkodván s utánok kiáltván
tőlük én így izenék.


353. zsoltár

2008.03.06. 15:23 | mory | Szólj hozzá!



Csak te vagy, Isten, minden bizodalmam,
Benned van békém, benned nyugodalmam;
Bár minden elhagy ezen a világon,
Te vagy világom.

Bárha az élet oly sötét gyakorta,
Fényét örömnek zivatar kioltja;
Te gyújtasz akkor világot az éjben,
Ó, én Reményem!

Kétség, sötétség, nincs erőd felettem,
Mert híven harcol az Isten érettem.
Áthatja szívem csuda erejével,
S megtart kezével.

Béketűréssel ő ruház föl s hittel,
Élő reménnyel ő áld, ékesít fel;
őbenne bízom, őt el nem veszítem,
Vélem az Isten!


Áldalak búval, vigalommal

2008.03.06. 15:18 | mory | Szólj hozzá!

 

Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom. 

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek téged felellek. 

Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.

(J.A.)

 

Itt van az ősz...

2008.03.06. 15:16 | mory | Szólj hozzá!

 


Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem, de szeretem!

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban, ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpendítem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem.

Kedvesem, te ülj le mellém,
Ülj itt addig szótlanul,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonul.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.


Monaco

2008.03.06. 15:14 | mory | Szólj hozzá!




Monaco,
28 degrés à l'ombre
C'est fou, c'est trop
On est tout seuls au monde
Tout est bleu, tout est beau.
Tu fermes un peu les yeux, le soleil est si haut.
Je caresse tes jambes, mes mains brûlent ta peau.

Ne dis rien,
Embrasse-moi quand tu voudras
Je suis bien,
L'amour est à côté de [D] toi.

On est bien

Monaco,
28 degrés à l'ombre
Tu ne dis plus un mot
J'éteins ma cigarette, il fait encore plus chaud
Tes lèvres ont le goût d'un fruit sauvage
Et voilà,
Comme une vague blonde
Tu m'emportes déjà.

Ne dis rien,
L'amour est au-dessus de moi.

Jön a vihar

2008.03.06. 15:09 | mory | Szólj hozzá!



Jön a vihar, tajtékja ében,

haragos bírák feketében,
villámok szelnek át az égen,
mint fájó fejen a kinok,
utánuk bársony nesz inog,
megremegnek a jázminok.

Almaszirmok - még ép a roncs ág -
igyekszenek, hogy szállni bontsák
kis lepkeszárnyuk - mily bolondság!
S ameddig ez a lanka nyúl,
a szegény fűszál lekonyúl,
fél, hogy örökre alkonyúl.

Borzongásuk a nem remélt vád -
így adnak e kicsinyek példát,
hogy fájdalmad szerényen éld át,
s legyen oly lágy a dallama
mint ha a fű is hallana,
s téged is fűnek vallana.

 

(J.A.)


Hóesésben

2008.03.06. 15:08 | mory | Szólj hozzá!

 



Vasárnap délután, nézd, mindent elborít az a hó,
mit vártunk lent a sár helyett
Megjött a hóesés, és aki égre néz,
a szemét nem tudja nyitva tartani

Mert a hó vastagon kavarog
Végre az, az, amit akarok
Ez egyszer az, amit akarok
Eljött és vastagon kavarog

Vasárnap délután, és semmi lárma nincs,
csak neszek, és gázolsz kristályszőnyegen
S ahhoz hogy így legyen, várnom kellett nekem,
sár helyett nagyon kívánni hóesést

Hát megjött, gazdagon kavarog
Ez egyszer az, amit akarok
Végre az, az, amit akarok
Eljött és gazdagon kavarog

Húzz fel másik cipőt, gyorsan, úgy készülődj,
mint egy nagy út előtt, nagyon nagy út előtt
Mintha más, távoli várost hódítani indulnál,
gyere, vágjunk neki

Vasárnap délután várost hódítani gyere el,
mert végre itt a hóesés
Vártunk rá eleget, eljött a sár helyett,
a szemünk nem tudjuk nyitva tartani

Mert a hó vastagon kavarog
Végre az, az, amit akarok
Ez egyszer az, amit akarok
Eljött és gazdagon kavarog


Szélmalom

2008.03.06. 15:07 | mory | 2 komment



...nézd
mint egy kerék ami forog, szinte soha meg nem áll
így az ember tipeg-topog, örök útvesztőben jár
mint a mámor ami kerget, ami űz és visszatart
mint az óra, mit percek szédült karneválja hajt
látod mindig egymást váltva jön az árnyék meg a fény
míg a világ körbe-körbe forog fáradt tengelyén
vihartépte szárnyakon, mint egy régi szélmalom

Mint egy barlang mit az eső ezer kristálycseppje vájt
mint egy sebhely, mint egy rossz szó, ami tegnap még úgy fájt
mint egy furcsa keserédes félig elfelejtett íz
mint egy kavics, ami csobban, aztán fodrot vet a víz
látod mindig egymást váltva jön az árnyék meg a fény
míg a világ körbe-körbe forog fáradt tengelyén
s áttör legszebb álmodon, mint egy régi szélmalom

Szobád mélyén néhány fénykép néhány csendbe süppedt szó
épp így őrzi nyári fényét, nyári titkait a tó
mint egy színpad, mint egy díszlet, mint egy régi-régi dal
mint egy gyermek, akit visznek, hogyha menni nem akar
mint egy labda, ami gurult, szállt a játszótéren át
mint a könnyek, miket sírnak kint a lombjuk vesztett fák
mint egy lábnyom kint a porban, amit elsodor a szél
mint az álmok, miket megöl sorban elhervaszt a tél

Mint egy kerék ami forog, szinte soha meg nem áll
így az ember tipeg-topog, örök útvesztőben jár
ezen elgondolkodom és a szívem fáj nagyon
mint egy fáradt szélmalom