Námesztó mellett, Onkel-em gróf Turso Ferencz Árva-Vár-megyei
Fő ispán úr erdei vadász házikójában, 28. augusti 1814.
Meg annyi társaság, meg annyi tánczolás,
Könnyü hintó, ló futtatás, Ball, haute volée,
Spanyol ügetés, pro sé sár, audienz, mosoly,
- La bella! – bouquet, bonbon, liqueur és téte á téte,
Gyalázat, sírás, Schleier, Maskerade után
Magúra rengetegében.
Fél esztendeje
Senkit se látok, bátyám tót cselédjei
Járnak-bé fűteni, mert itt ollykor nyáron is
Jég függ az ablak rátson. Melly más! Rab vagyok?
Elöbb a világíttó pokol, meg-szédülés,
El-ájulás – hol hagytam el fejem? – sokan
Ohajták szívem, mindenem, de én soha
Se hajoltam éles szertemrűl a föl felé,
Égen függtem, mint vértse. A kis figyelmesek
Liaisont, kantsal frigyet szereztek, én soha.
Meg-őrizém szabad magányom. Itt valék
E Magúra sziklán már, mikor nem itt valék.
Embert nem látok itt. Végetlen fenyvesek,
Hideg patakok közűl egy-két szén-égető
Szikráji éjtszakánkint szálldosnak felém,
A fellegekbe hegyek feszítik vállaik,
S mint dajka-mesében, farkasok süvöltenek.
Itt senki sints, de még is a rengeteg felett
Mint Indus avagy Égyiptusi állat istenek,
Figurák repűlnek, krokogyélus, majom, sakál,
Tserebűly, kígyó, tsimaz, mind-két nem-béli és
Más más rangú Creatúrák hordgyák díszeik,
Pour le Mérite, Sternkreuz, Toison d’or, kinek
Mi jutott, mind büszkék, kényesek s erényesek –
Emlékimbűl párálló Emanetio,
Ezt nézdelém; s megszűne eggy nap hirtelen
Tsípő-nyilalás, tsuklás meg émölgés között,
És nem vólt ápolóm, le-nyugtatóm. Pedig
Lehetnék én Marchesa, Prinzessin, hiszem
Térgyen tsúszkálnak elöttem, Tsászárné akár;
De akkor folyvást émölögnem kellenék,
Míg drága Schleppem ők hordoznák, a gazok,
És tisztes, fínyás, gőgös lennék, mint azok.
S nem kéne duzzadó hasammal búni el
Kárpátok erdejébe. Hálám a kegyes
Tapintatért, Hochwohlgeborene Dame, hogy
Oly résztvevőn meg-kérdi: Ki tette? – Nem tudom.
Mondám, Madame: tsak is s vidám figyelmesek
Mívelnek ilyet pap nélkül vagy pappal, én
Ezt nem teszem, Mylady. Hallgasson reám:
Él Bétsben férfiu száz-ezer; s át-útazó
Még száz-ezer; s hol szerte passagierozék,
Még többszer száz-ezer: ennyi rengeteg közűl
Ki mitmacholta vélem e fattyú magzatot,
Honnét tudnám? Szeretek minden-kit eggy gyanánt.
Részvétje, carissima donna, meg-ható,
Hiszem kegyeddel szégyen nem történhetik,
Kegyednek nagy férj-úra vagyon, s azon kívűl
Sok jó szeretője, Lakai, Stallknecht, Husar,
Kemény Gardist; de minden tisztelt gyermeke
Férj-úra nevéve a tsaládba soroltatik,
Hát erköltsös, mia cara Donnissima,
S minő grandezza, hogy eggy czafattal szóba áll,
De fusson, mert hol bökni szokják, ott rugom.
Akár ha bárány felhőt szültem vólna, olly
Könnyű vala. Szerényen, halkkal érkezett,
Nem szívelt látogató, tsak eggy piczin helyet
Még is reméllt. Látám gömböcz fejét, pihés
Fekete haját, de többet rúla nem tudok,
Tejem fakatt, hiába: tűlem el-vivék.
Nem is tudtam, Ferencz bátyám is itt vala,
Künnt vága gyoltsot és forrala patak vizet
A hatalmas Fő-ispán, a bitófák ura,
Míg rajtam bába segélt. Később Bátyám Uram
Be-nyitván, ajtóban meg-álla: - Kis Bözse,
Jobban vagy? – Szép gyengéden foglalatoskodék
Körűlem, és susogó hangon parantsola:
- Segítek rajtad, hogy ne légyen rosz híred,
Se a Familiának. Károdon okúlj,
Ezen-túl óvd magad.
Eggy vén czigán, Kulesz,
Vivé a zsákot. Benne matska nyivátskolás.
Kíséré eggy bolond vihogó asszony tseléd.
Tiltás daczára ágyambúl ki-szállva én
Biczegtem utánnok, a gyász menetben harmadik.
Erdőben forog az út, mindég más oldalon
Ki-látni, jőnek a hegyek mindék más felűl.
Folyton fojtóbb a fenyves sűrű, már alig
Fért el Kulesz, s a zsák a fáknak ütköze –
Nem adom, nem engedem! Ha szégyen, hát legyen
Szégyen! Az enyém! – A zsákon szivárgott a vér.
A zsák már hallgatott.
Tsepet se több vala
Temetése, mint eggy matskáé. Kis névtelen
Fiú vagy jány, már meg nem ismerem soha.
Gyász orgonája búgó szél, bútsúztató
Chorusa madár népség, harangja bérczeken
Rezegő zuhatag, kereszttye a Nap s a Hold
Súgár metszése a völgy torkok felett
Hajnalban s alkonyatkor, a mennybe fel szökő
Sírköve a zápor-vert Magúra, s kertiben
Viola s gyopár özön. De mind ez nem vigasz.
A sem, hogy fattyú béllyegét nem szenvedé.
S hogy néki jobb: minden meg-hóltra mondható
És szent igaz; még is mind élni nyargalunk.
Félek, hogy újra tánczolok. De éjtszaka
Gyakran riadok nyivátskolásra, s rá-jövök,
Magam nyiszogtam. Mert azt álmodám: futok
A hegyre, mind magasabbra, erdőn, vége nints,
Nyomomban ismeretlenek, s én nem tudom,
Zsandárok-e, vagy követnek síró asszonyok.
(W.S.)
