Arra számítottam, talán még a vonatablakból megpillantom a tengert. De kelet felé csak a nyírfákkal tűzdelt buckás rét hullámzott, végében a látóhatárt a kora reggeli napfényben úszó párásság kissé elfehérítette. A vonat egyenesen északnak tartott, az egyre közeledő barna füstlepel alatt lehetett az öbölparti város. A sínek nemsokára elmerültek a magas fedelű fehér házak és üszkös, vörös téglaépületek között. Először jártam északon.
A peron közepe táján barna lány várakozott. Úgy láttam, a csomagom és a fejem között inog a tekintete, de amint a közelébe értem, elnézett fölöttem. Egy vállszíjas oldaltáskával és egy jókora mappával utaztam. Át kellett szállnom a peremvárosok felé induló gyorsvasútra, de gondoltam, jobb, ha előbb megteázom. Az a lány a peronról is teázni akart, mögöttem állt a sorban, s amikor megkapta a nagy, forró üvegbögréjét, odatelepedett az asztalomhoz. Jó barna volt, tetőtől talpig kék farmerban; karóráját vékony szíjakra fűzve a nyakában viselte. Ott csúszkált, himbálózott sima bőrén, a legelső üres gomblyuk fölött. Zubbonya alatt nem viselt blúzt. Még itt északon is tartott a nyár.
Egyszer csak letette a kanalát, átnyúlt bögréje fölött, és mutatóujjával megérintette a kezem fejét. Arca közben teljesen mosolytalan maradt. Azt mondta, engem keres. Ewa Wedzinska volt, apja küldte ki elém a pályaudvarra.
Így aztán együtt ültünk a gyorsvasútra, amivel kijutunk Oliwába. A csuklómnál fogva vezetett át a peronokon, keze mint egy meleg bilincs. Csak akkor engedett el, amikor leültünk. Illata szokatlan volt, mint egy hántolt fatörzsnek.
- Nálunk fogsz lakni – mondta.
- Egy pár napot – mondtam.
- Nálunk maradsz – mondta. És mutatóujjával megérintette a kezem fejét. Aztán meg befedte a tenyerével.
A mappát beadtam az oliwai textilgyárba. Mintákat hoztam egy pályázatra. Talán föl is vesznek. Ezért utaztam ide. És hogy viszontlássam Tadeusz Wedzinskit.
A gyár kapujában Ewa Wedzinska, mintha ténylegesen féltene, csuklón ragadott. Azt mondta, most megnézzük a tengert. Gyorsvasúton utaztunk vagy két-három állomást. Magas töltésen rohant a vonat, ki lehetett látni az erdővel borított hegyoldalra, s jobb kézre az erdős partszegélyre, a színeiben sűrűsödő égre, ami alatt párájában fakón gomolygott a tenger. Kamienny Potok volt az a kis állomás, ahol leszálltunk; a perontól lépcsők vezettek lefelé, az országútra. Azon túl a házakat már elnyelte az erdő.
- Kapjunk be valamit – mondta Ewa Wedzinska. – Szereted például a halat?
- Azt nem.
- Akkor ehetsz például egy forró kutyát.
Állva ettünk egy kicsi, üvegfalú bódé előtt. Ewa Wedzinska sült hallal töltött zsemlét, én egy forró kutyát. Letört egy darabot a ropogósra sült halból, és a számhoz érintette. Megvárta, amíg lassan résre nyílik, aztán finoman betolta.
- Mi elég sok halat eszünk – mondta.
Vettünk egy hét zlotys karamellasört is, egymás után kortyolgattunk. A tenger közelségétől váratlan fuvallatok kavargatták Ewa Wedzinska haját, szálai ott úsztak el az arcom s az üveg szája előtt. A sör mellett is érződött a nyírfavíz illata.
- Most várj még egy kicsit – mondta, amikor az üveg kiürült. Zubbonya zsebéből fényképet szedett elő. Márta és én. Tadeusz Wedzinski készítette rólunk még nyolc évvel ezelőtt. Mártára mutatott.
- Ő hol van?
- Nem tudom – mondtam.
- Nincs?
- Elváltunk.
- Akkor levágom.
- Vágd le – mondtam.
Széles ösvény indult az erdő felé, de amint a fák alá ért, az áfonyacserjék alatt hamar szétszakadozott. Egy csendes kis patak mentén haladtunk, ami még nyírek és juharok korán sárguló leveit sodorta. Akadt pár sötétlő fenyő is, gyökereik ormótlan tönkjét sebes kanyarban kerülte meg a víz, és csobogása felerősödött. Az erdőnek is olyan volt a szaga, mint Ewa Wedzinskának. Az avaré és a hántolt nyírfatörzseké s talán az egész partvidéké.
A tenger hangja jó ideig nem hallatszott, bár most már nagyon közel lehetett. S tényleg, az erdő egyszer csak, anélkül hogy ritkult volna, hirtelen véget ért. Az utolsó fák törzse mellett kezdődött a fehér homok. A patak itt egészen elcsendesedett, s homokba vájt egyenes medréből némán belesimult a tengerbe. Torkolatánál fölfordított csónak hevert, szurkozott bordáin finom erekben tapadt meg a szélhordta homok.
Az erdő és a tenger közötti fövenyes sáv fehéren kanyargott a napfényben. Messzire el lehetett látni, mivel teljesen néptelen volt. Kihalt volt az öböl egészen Orlowóig, az erdővel borított kerek földnyelvig. Csak a kicsapó hullámoktól öntözött partszegényen loholt egy cingár termetű fekete kutya.
A homok még egészen hideg volt, a tengernek sem érződött a szaga, csak egészen közel, ahol a rázúduló tajték már benedvesítette a moszatos partot. A tengervíz jeges volt, mégis jó darabon belegázoltunk.
- Mutatok valamit – mondta Ewa Wedzinska.
Ekkor már az áfonyacserjék közelében szárítkoztunk. Egy üveggel fedett kicsi tégelyt vett elő, az üveg alatt, nem lehet tudni, miből, mókusszerű állatka és egy kicsi mogyoró. Ha az ember ügyesen forgatta, a mókus bekapta a mogyorót.
- Ez a mókus-mogyoró játék – mondta Ewa Wedzinska. – Ugye, nem valami okos?
- Nem is tudom – mondtam.
- A barátomtól kaptam. Ő csinálta.
Ezután, azt hiszem, egy kicsit elszenderedtem. Mindenesetre arra rezzentem, hogy Ewa Wedzinska eltakarja a napot. Lassan ereszkedett fölém, amíg a nyakából lecsüngő órája az államhoz ért.
- Kedves vendég – mondta.
Néztem az állam körül csüngő órát. Mindjárt tizenegy volt.
- Én most elmegyek – mondta.
Erre fölültem. Ewa Wedzinska felöltözve guggolt mellettem, s a fényképet lobogtatta.
- Akkor levághatom?
- Vágd le.
- De most elmegyek. Hiszed?
- Elmész – mondtam.
- De aztán találkozunk. Ha el is megyek.
- Persze – mondtam.
- Még most az egyszer – mondta.
Hamar eltelt a délelőtt, bár nem történt semmi a partszegélyen, amit be lehetett látni egész Orlowóig. A fölfordított csónak hasán most egy apáca üldögélt. Szandálja a homokban hevert, meztelen lábujjait tornáztatta a napon. Később lecsúszott ülőhelyéről, és tett néhány lépést, úgy, hogy a kiömlő tengervíz többször is ellepte lábfejét. Előtte a hullámokon ott imbolygott egy háromdecis barna Gdanskie sörösüveg. Azt bámulta.
Délutánra a szél felerősödött. A cingár testű fekete kutya valamivel közelebb pásztázta a partot. Most is pontosan azon a vonalon haladt, ami a tengert elválasztja a szárazföldtől. Az apáca a csónak hasán ült, ruhája vizesen tapadt az öléhez, combig fedetlenül szárítgatta magát a napon. Hosszú, lebarnult lába és az evezővilla közelében hevert a leütött nyakú sörösüveg.
Némi kerülővel tértem vissza a magasvasúthoz. De nem volt hova sietnem. A peronon még elrágcsáltam egy adag rósejbnit, s nézegettem a hétpercenként érkező kék-sárga szerelvényeket.
Fél hatra érkeztem Wejherowóba. Tadeusz Wedzinski az állomáson várt. Két filmkonténert tartott a kezében, s amikor megpillantott, letette őket a kerítés párkányára. Nem ölelt magához, csak a vállam alatt szorított meg egy szerűen. Az utca felőli oldalon két kerékpár várt ránk. Kerékpáron tesszük meg az utat a tanyáig.
A mozi előtt még megálltunk. A félemeleti kerek ablakból gyapjas fiatalember dugta ki a fejét. Tadeusz Wedzinski váltott vele pár szót, aztán bevitte a konténereket a délutános mozigépésznek.
Mire kiértünk a városból, a nap éppen telibe talált. De most jólesett, mert minden kanyarral hűvösebb levegőbe merültünk. Némán gurultunk egymás mögött, Tadeusz Wedzinski csak akkor szólalt meg, amikor leértünk egy keskenyebb, hengerelt útra. Itt bevárt, hogy egymás mellett haladhassunk.
- Úgy látszik – mondta –, Ewa nem ismert rád.
- De igen – mondtam.
- S aztán elment?
- Elment – mondtam.
Megint előrehajtott, mert a hengerelt útról letértünk egy hullámzó gyalogösvényre.
- Kerülünk egyet – mondta –, és még napvilágnál megnézzük a tavakat. – Az ösvény itt fenyővel vegyes nyírfacsoportok mellett kanyargott, két oldalán a zsombékos fű között fekete víz csillogott.
Napnyugta után értünk a tavakhoz. Az ég egészen sárga volt, s a rezzenetlen víztükör is sárgán világított a sötétülő lombok között. Egészen kicsi tavak voltak, mint egy–egy szoba vagy kisebb telek. Leszálltunk a kerékpárról, én engedelmesen álltam Tadeusz Wedzinski mellett sokáig, amíg azt nem mondta:
- Most aztán siessünk.
Az ösvény most ruganyosan hullámzott a kerekek alatt. Tadeusz Wedzinski halkan figyelmeztetett, tartsam erősen a kormányt, mert könnyen megbicsaklik a keskeny csapáson. Sötétedett, s távolabb a rét egyik mélyedését derékmagasságban áttetsző fehér köd borította. Lepedője szegélye egyre sűrűsödve indult a fák között, úgy tolult felénk, hogy nemsokára ülésig belemerültünk. Egészen lefogta a kerekek alatti ágak roppanását, s az ülés rugójának nyekkenéseit.
- Mintha hajóznánk – mondtam. Tadeusz Wedzinski hátrapillantott, látta a közöttünk összecsapódó ködöt, s arra kért, most inkább hallgassak, igazodjam csak a háta közepe után, mert egy arasznyival sem szabad letérnünk az ösvényről. Amikor teljesen ránk sötétedett, hirtelen hosszú árnyékunk nőtt, s rávetült a ködre, mint a fenyőké, amelyek mögül lassan emelkedett ki a hold.
Egy kerítésnél végre megálltunk. Tadeusz Wedzinskire két tehene várt, orruk is benne volt a ködben, szarvuk fekete hegye nedvesen csillogott a holdfényben. Tadeusz Wedzinski hosszan füttyentett, de hiába.
- Nincs itthon – mondta. – Pedig gyakran tesz ilyesmiket: eltűnik, csak hogy valahova hamarabb megérkezzék.
A ködből kiemelkedő szigeten állt a ház. A fekete gerendák s a közéjük rakott vörös tégla mellett szürkélltek a csukott ajtók, csukott ablaktáblák. Tadeusz Wedzinski sietve begyújtott a konyhai olajkályhába, én közben a kerékpár fogantyújának a mindtáját dörzsölgettem elszíntelenedett tenyeremből. Most megint megragadott a vállam alatt, mint a wejherowói állomáson.
- Megérkeztünk – mondta.
Az emeletre barna falépcső vezetett. Fönn melegebb volt, s a szobákból, amelyeket Tadeusz sorra megnyitott előttem, finom tésztaillat illant elő. A kiszáradt nyírfából, a nyírfa bútortól.
- S ha elfogadják a pályamunkát? – kérdezte.
- Azt még nem tudom – mondtam.
- Akkor itt maradsz – mondta. – Jösztök majd Ewával moziba.
Elővette fehér gabonapálinkáját. A konyha falán lakkozott sárga és vörös platánlevelek lógtak. Közöttük Janusz Wedzinskinek, a halott rumiai postásnak a bekeretezett fényképe.
Az első teánál tartottunk, amikor megérkezett Agnesz Wedzinska, Tadeusz Wedzinski kisebb lánya, a vőlegényével. Ők is kerékpáron tették meg az utat, farmernadrágjuk térdig lucskos volt a nedves bokrok csapásaitól.
Kemény tojás, sovány tehénsajt és paradicsom, ez volt a vacsora. Teánkat bőven locsoltuk a könnyű gabonapálinkával. Tadeusz Wedzinski kisebbik lánya egészen színtelen volt, színtelen kóchaja szálanként lebbent el a lyukacsos arcától, fogai rövidre kopottak. Olyan volt, mint egy parti kődarab, amiből a sós víz kiöblített minden színt, kioldott minden puhaságot. Hangja mégis suttogó és egészen gyermeki, s az a kiskutyás tolakodása is, amivel apja érintését kereste.
- Ewa itt járt délután – suttogta. – Kerékpárral volt, és magával vitte a kutyákat. Grassnál van, a Grass-tanyán. Búcsúzik Grasstól.
- Ki az a Grass? – kérdeztem.
- Övé a Grass-tanya – mondta.
A vőlegény elég sokat krákogott, alaposan telefüstöltük a szobát.
- Julian egy kicsit tüdőbajos – súgta Tadeusz Wedzinski. – De rövidesen teljesen meg fog gyógyulni. – Julian nem szerette a konyha izzadt levegőjét, hamarosan kiállt a nyitott ajtóba. Később kendőt terített a hátára, kilépett, és jó darabig nem láttuk, csak az ajtó elé kivetülő fényben gomolygó szürke ködöt.
- Hány éves vagy? – kérdezte Agnesz Wedzinska.
- Én már majdnem negyven.
- Grass is majdnem negyven.
- Ki az a Grass? – kérdeztem.
- Ez most már mindegy – mondta.
Amikor Julian visszatért, befőttesüvegben kicsi, foltos szalamandrát hozott. Az istálló küszöbén találta, azt mondta, hetek óta vadászik rá viharlámpással ilyen nedvesebb estéken. Az üveget az asztal közepére helyezte, hogy mindnyájan láthassuk a kicsi, szuroktestű állatot.
- És mondd, papa – kérdezte Agnesz Wedzinska –, van neki kicsi pucukája? - Apja keze majdnem elfedte kócos fejét.
- Van neki éppen elég baja – mondta Tadeusz Wedzinski. Julian mohát tépett, és beleszórta az üvegbe. De aztán hamar ráunt az egészre. Felcsatolta a fejhallgatóját, és leheveredett a hencserre a magnó mellé.
Kaptam Tadeusz Wedzinskitől egy papucsot és egy fekete mackót. Azt mondta, jobb, ha most mindnyájan lefekszünk. Aludjuk ki magunkat, mert holnap nagyot kerékpározunk, lehet, elmegyünk egészen Puckig vagy Rewáig, a Pucki–öbölre. Mind az öten.
Az emeleten aludtam, az egyik tésztaillatú szobában. Szürkületkor a vékonyra mosott régi függönyön át is látszott, a köd teljesen eloszlott, most fekete, rongyos szélű felhők közeledtek sebesen a tenger felől. A szoba egészen kihűlt, s a künti fuvallattól néha meglebbent a függöny. Magamra vettem Tadeusz Wedzinski fekete mackóját, s mezítlábasan álltam az ablak előtt, a puha rongyszőnyegen. Az ég hamar változott, a sötét fellegek eltünedeztek délen, nyomukban jégtáblaszerű, lapos pamacsok közeledtek. Mire valamennyire kivilágosodott, teljesen beborították az eget, s nagy pelyhekben hullani kezdett belőlük a hó.
És még eléggé távol, bizonyára a Grass-tanya felől két magas növésű, göndör, gyapjas kutya tűnt fel lassú ügetésben, mögöttük kerékpáron Tadeusz Wedzinski nagyobbik lánya. Melle fölött megcsillant szíjakra fűzött karórája.
Az olajkályhában dohogott a tűz, tejszag töltötte be a konyhát. Ewa Wedzinska a hencseren ült felhúzott lábakkal, piros flanellpizsamában.
- Kedves vendég – mondta.
Leültem a hencser szélére, néztem Ewa Wedzinska meztelen lábfejét, nyakába fűzött óráját, nyírfavízzel öblített sötét haját.
- Egy kicsit fázik a lábam – mondta.
Valamennyire közelebb húzódtam, hogy Tadeusz Wedzinski fekete mackója érintésével egy kicsit melegítse. Aztán rátettem egy párnát, a párnára meg a kezemet.
Ewa Wedzinska elővette a mókus-mogyoró játékot.
- Megtarthatom? – kérdezte.
- Tartsd meg – mondtam.
Tadeusz Wedzinski az udvaron levegőt nyomott a kerékpárok tömlőibe, hogy az úton ne érje meglepetés. A ritkuló felhők résein át sárga fénnyel tűzött a nap, s a fatörzseken, a kéreg közt megrekedt kevés hó nedves foltokban tünedezett. Úgy látszik, megérkezett az ősz.
Reggeli után kerékpárra ültünk. Elöl ment a két göndör gyapjas kutya és Agnesz Wedzinski Juliannal. Mögöttük Tadeusz Wedzinski, aztán mi ketten: Ewa Wedzinska meg én.
Út közben aztán kérdezgetett, hogy teszik-e ez, meg tetszik-e az. Meg tudnám-e szokni itt északon?
Azt mondtam:
- Azt majd meglátom. Ha már itt vagyok, mindenesetre megpróbálom.
(Bodor Ádám novellája)
